Szupercellák tömkelege körülöttünk

4. napunkon, augusztus 14-én az eddigi szauna feeling helyett már egy leheletnyivel kevésbé nyomasztó légállapot köszöntött ránk észak-olaszországi alaptáborunkban, Trevisoban. Egyfajta üde, posztfrontális hangulat jellemezte az időjárást, de hiába volt kevésbé érzékelhető a nedvesség, annyi bőven maradt, hogy ez a napunk se teljen el szupercella nélkül. Ehhez persze megfelelő mértékű labilitásra és szélnyírásra is szükség volt, de a környék ebben sem szenvedett hiányt. A behullámzó front ugyan egy picit továbbmozdult rajtunk, de nem ment messzire, és egy piciny visszakanyarodó okklúzió is arrafelé tanyázott, úgyhogy ismét izgatottan néztünk az események elébe.

Látszott, hogy a légkör elég hamar ki fogja termelni a zivatarfelhőket, többfelé is bugyborékolás indult meg a környéken. Az első kiszemelt szupercellánk kora délután már ki is pattant, de mire Vicenza határában odaértünk hozzá, gyakorlatilag már ki is fújt. Bár a napnak ezen szakaszában az olaszok a szieszta szokásának hódolnak, és ilyenkor órákra megáll az élet, szerencsére a légkör nem volt tekintettel erre a mediterrán hagyományra. Közvetlenül a döglött cella mellett egy újabb példány szedte össze magát az orrunk előtt, pompás lehetőséget kínálva a kezdetektől való megfigyelésre. A csapadékmentes feláramlási alap mind határozottabb, kompaktabb formát öltött, egyre inkább az erős szerveződöttség jeleit mutatta, és a csapadékzóna markánsabbá válásával szinkronban kisvártatva megjelent egy-két aprócska fractus is az eredeti feláramlási alapnál jóval lejjebb. Percekkel később a foszlányok már össze is álltak egy konkrét falfelhővé, és innentől kezdve látványos szipkázást lehetett nyomon követni rajta.

Egy darabig még statikus üzemmódban figyeltük jószágunkat, majd a nyomába eredtünk, de mivel döglődni kezdett, inkább a Padova-Velence térségében fortyogó konvekciót céloztuk meg, mely friss zivatarfelhőkkel csábított abba az irányba. Út közben több cella is kezdett szupercellás jegyeket mutatni, ill. falfelhőt képezni, de az egyre kaotikusabbá váló égképen semmi sem maradt túl sokáig jól látható, és a hasonlóképpen kaotikus olasz útviszonyok sem segítették elő az ideális megfigyelést.

Bár az utak minősége szinte mindenütt kifogástalan volt, a logikátlan le- és felhajtók, hajmeresztő kereszteződések, Möbiusz-szalagként egymásba ágyazott körforgalmak és kitáblázatlan forgalmi változások erősen próbára tették idegrendszerünket, GPS-eink pedig több ízben fel is mondták a szolgálatot. A vadászatot szintén nem segítette, hogy az autópályákat leszámítva csak kifejezetten lassú tempóban lehetett haladni, mert a térséget jellemző erős beépítettség miatt szinte egymást érték a települések. Az utakat szegélyező vegetáció pedig azt a maradék kilátási lehetőséget is eltakarta, ahol esetleg nem álltak házak.

Velencétől ÉK-re, Marcon határában aztán végre találtunk egy elfogadható rálátást biztosító helyet. Ideje is volt már megállni, mert az egyik cella a közelben igen jól összeszedte magát. Hátulról láttunk rá az okklúzió előrehaladott állapotában lévő mezociklonra. Az RFD még ekkor is csak minimális csapadékot tartalmazott, így tisztán látni lehetett az erősen rotáló centrumot, melynek már csak egy pillangó szárnyának rebbenése hiányzott, hogy tornádót produkáljon.

A kedélyeket tovább borzolta, hogy amíg ezzel a keleti szupercellával voltunk elfoglalva, a hátunk mögül nyugat felől elősettenkedett egy másik példány is.

Mivel a keleti jószág egy friss falfelhőt eresztett, és a szárnyfelhőtornyok mentén zajló brutális építkezés egy újkeletű fő feláramlási toronyban csúcsosodott ki, rámozdultunk, hátha az újabb kör okklúzió tornádót produkál. Út közben persze a másik, nyugati cellán is rajta tartottuk a szemünket, egy jó darabig a kettő között haladtunk, majd Portegrandit elhagyva egy sertéstelep mellett találtunk ideális kilátóhelyet. A keleti szupercella kifutófrontja ekkorra alul már láthatóan elvágta a meleg nedves levegő utánpótlását minden irányban, a lent szétforgácsolódó szárnyfelhőtornyok nem sok reményt hagytak. A nyugati példány azonban eszméletlen lencseszerű formát öltött, és festői tájképet alkotva úgy lebegett az égen, mint valami repülő csészealj.

Később megindultunk utána, és ahogy közeledtünk hozzá, egyre drámaibb struktúrát mutatott.

Következő állomásunk Fossalta di Piave volt - itt egy már ismert, jó kilátással bíró helyszínen álltunk meg, mely a két nappal korábban ott szerzett élményeink alapján "Aszaló" névre lett keresztelve.

A terv az volt, hogy az autópályán ismét elé tudunk kerülni, így nem sokat tököltünk, és nekiindultunk. Azonban itt valamiképpen felfeslett a téridő szövete, és egy féreglyukon át a középkorba csöppentünk. Mással ugyanis nem tudtuk magyarázni azt a lehetetlen fizimiskájú pontonhidat, amin kénytelenek voltunk átkelni a Piave folyón. Annak ellenére gördültünk rá autónkkal, hogy az ingatag tákolmány már attól a vízbe omolhatott volna, hogy ránézünk. A középkori hangulatot az tette teljessé, hogy még hídpénzt is kellett fizetnünk ezért a "szolgáltatásért".

Az autópályára felhajtva aztán ismét visszakerültünk a jelenbe, és miközben a szárnyfelhőtornyok alatt elhaladva, az intenzív csapadékmagot kicentizve megelőztük a szupercellát, gyönyörű szivárvány jelent meg az égen.

Bár ez a cella ezután már disszipálódott, repesztettünk tovább kelet felé, ugyanis egy újabb falfelhő képződött előttünk egy másik cellán.

Palmanováig mentünk el, tovább nem követtük a fejleményeket, mert bár a távolban még felbukkantak gyanús felhőformációk, a konvekció már egyre inkább katyvaszosodott és felcsúszott az Alpokra, továbbá az éhség és a fáradtság is kezdett minket zombifikálni. A speciális, körkörös felépítésű, ősi erődvárosban az első napunkon már megismert remek étterembe tértünk be. Mint a szupercellák levadászásakor már annyiszor, most is a legjobb időben voltunk a legjobb helyen, ugyanis az érkezésünkkor még szinte teljesen üres étterem pár perc elteltével tökéletesen megtelt. Még a plafonon sem találtunk volna szabad helyet, ha csak egy leheletnyivel később érünk oda. Kiváló sörökkel és pazar lakomával jutalmaztuk magunkat, ezen a napon legalább 5 szupercella került a szemünk elé, de a pontos számot a konvektív káosz időszakában fel- és eltűnő képződmények miatt örök homály fedi.