Highway to Hell, avagy az odaút

Na kéremszépen ajtótól ajtóig kb. 22 órás utazással meg is érkeztem Oklahoma Citybe (OKC), éppen a város legjobb pizzáját eszem - legalábbis a cég így hirdeti magát. Remélem ez nem igaz, mert akkor ínséges 3 hétnek nézek elébe :)

Mivel sikerült úgy elindulnom otthonról, hogy előtte 2 nap alatt összesen 3 órát aludtam, így az utat valamiféle zombiszerű módosult tudatállapotban töltöttem. Ezen a repcsik nem éppen alvásra optimalizált ülésszerkezete sem segített. Furcsa fizimiskám a londoni Heathrow reptéren strázsáló indiai útlevél-ellenőrnek is feltűnhetett, mert végtelenül hosszúnak tűnő percekig átható tekintettel ide-oda nézegetett az útlevélképem és az élő(halott) ábrázatom között. Mindenesetre a soha véget nem érőnek tűnő repülőutat feldobta, hogy fogyasztható ízvilággal rendelkező melegételt szolgáltak fel, és a vörös boruk is vállalható volt. Chicago-ban pedig szintén hangulatos volt 2 órát toporogni a határellenőrzésnél, miközben egy gigászi képernyőn épp Oszama bin Laden-ről ment a délutáni matiné. Miután pedig odaértem a pulthoz, a kiscsajnak 10 perces kiselőadást kellett tartanom róla, hogy miért, hogyan, kikkel stb. vadászok éppen pont tornádókra. Hiába na, vigyáznak a tornádóikra, nehogy zsebre dugjak egyet véletlen és hazavigyem :)

Május 4-re nemigen várható izgalmasabb időjárási esemény,  úgyhogy egy kis kiruccanás keretében megnézzük, mi fán terem az, hogy Wichita Mountains.