Tüsszenteni tilos! - a konferencia utolsó napjának összefoglalója

 

Például rögtön az első előadó, az olasz Antonio Parodi sem vezethette volna elő konceptuális modelljüket az Olaszországban sok gondot okozó, nagy csapadékot adó légköri rendszerek típusairól. A komoly áradásokat előidéző időjárási képződményeket két nagy csoportba sorolták: I-es típusúak illetve II-es típusúak. Az előbbiekhez több mint 12 óráig tartó, nagyobb kiterjedésű (2500 négyzetkilométer feletti), utóbbiakhoz a rövidebb élettartamú, kisebb méretű rendszereket sorolták. No, hát ez eddig nem valami mély dolog, mondhatnánk, de persze itt nem álltak meg a kollégák. A rendszerezés alapja ugyanis az, hogy míg az I-es típus esetén a környezet éppen olyan ütemben produkálja a labilitást, mint amilyen ütemben a rendszer azt elfogyasztja (egyensúlyi helyzet), addig a II-es típus képviselői számára sokkal gyorsabb ütemben pótlódik a konvektív hasznosítható energia (CAPE), mint ahogy azt ők folyamatosan zabálják (nemegyensúlyi helyzet). Az egyensúlyban lévő csapadékrendszereket viszonylag könnyű előrejelezni, a nemegyensúlyi társaikatat már nem olyan egyszerű nyakon csípni (már ami főként a csapadékmennyiséget illeti). Azt találták, hogy az a karakterisztikus idő, ami alatt a rendszer a teljes labilitási energiát kivonja a forgalomból (a légkörből), és ami elválasztja egymástól a két típust, hat óra körül van. Azaz azok a rendszerek, amelyeknek több idő kell az energia eliminálásához, mint hat óra, nemegyensúlyinak tekinthetők, azok viszont, amelyek hat óra alatt végeznek a lakomával, egyensúlyban vannak a környezettel. Nos, ez az egész száraz és elméleti fejtegetés tulajdonképpen annak az egyszerű, józan paraszti megfigyelésnek a tudományos interpretációja, hogy a hosszan tartó, nagy csapadékot adó rendszerek (nem feltétlenül konvektívek) kis labilitású környezetben alakulnak ki, míg a rövid idő alatt lehulló nagy csapadékok (hirtelen árvizek) labilis környezetben, intenzív zivatarok révén alakulnak ki. Példát is mutatott konkrét I-es illetve II-es típusú esetre, előbbit a COSMO-17 modell viszonylag jól előrejelezte, míg a nemegyensúlyi helyzetben a csapadékot jócskán alábecsülte. Kérdés, hogy mivel lehetne javítani az előrejelzést a II-es esetben. A több módszer közül egyik az ún. telítési hányad (saturation fraction), ami megmutatja, hogy a légoszlop kihullható vízmennyiségéből mekkora hányad van telített állapotban. A mennyiséget eddig trópusi ciklonokra alkalmazták, de úgy tűnik, működik a mediterrán térségre is: nagy értékei esetén inkább réteges, kisebb értékei esetén konvektív jellegű csapadék várható. A jövőben tervezik majd a telítési hányaddal korrigálni a modellbeli csapadékintenzitás értékeket, hátha némileg sikerült javítani az előrejelzést. 

 

 

A rögtön Parodi után következő osztrák Georg Pistotnik nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy nagyfelbontású nowcasting rendszerük, az INCA által előállított felszíni analízisekből egy viszonylag egyszerű, automatizált eljárás  segítségével megállapítsa azokat a helyeket, amelyeken a következő 1-3 órában a konvekció beindulása várható (ezekben a rácspontokban teljesülnie kell többek között, hogy CAPE>100 J/kg, CIN<200 J/kg stb., lásd alábbi kép). Sőt, ezzel nem elégedett meg, a módszer segítségével azt is megadja a júzernek, hogy ha a zivatar már ténylegesen meg is jelent, akkor a modell mező alapján a további erősödése várható vagy esetleg gyengülése. A módszerrel sikerült a konvektív előrejelzések hatékonyságát javítani az alpi régiókban, míg az alacsonyabb, síksági régiókban az előrejelzések beválása romlott. Utóbbi a CIN nem megfelelő kezelésének köszönhető, mivel a lapályabb területeken, ahol a jól fejlett határrétegnek köszönhetően nem kevés konvektív gátlás alakul ki a réteg tetején, a konvekciót gyakran gust front vagy egyébb markánsabb emelés indítja be. Ezeket a folyamatokat meg ugye igen nehéz számszerűsíteni. Ebből adódik is rögtön a kérdés, hogy Magyarországon egy ilyen módszer alkalmazása vajon mekkora sikerrel járna...

 

 

Említést érdemel még a svájci Lionel Peyraud beszámolója az ottani meteorológiai szolgálat számára kifejlesztett konvektív cseklistáról, ami tulajdonképpen a (heves) zivatarokhoz szükséges hozzávalók (ingredients) ellenőrzése operatív gyakorlatban: labilitás, nedvesség, emelés és szélnyírás. A sikeres konvektív előrejelzésekhez a szolgálatosnak a fenti komponensek meglétét kell ellenőrizni illetve nagyságrendüket megbecsülni egy döntési táblázat segítségével. A folyamat végén egy pontszámot kapnak, ami alapján már el lehet dönteni, hogy 1-es, 2-es vagy a 3-as (legmagasabb) fokozatú veszélyjelzést szükséges kiadni (azt, hogy az egyes fokozatokhoz milyen jellemző ponthatárok tartoznak, klimatológiai vizsgálatok alapján határozták meg). Ez mind szép és jó, de hol itt az ember, kell-e ezek után egyáltalán gondolkodni, vagy csak gép módjára végigmenni a cseklistán, és amit kiköp elfogadni, és kiadni a megfelelő riasztást? Az előadást követően az estofexes Tomas Pucik kommentárjában fel is vetette ezt a problémát. A viszontválaszban megkaptuk, hogy az emberre továbbra is szükség van, mert ez csak egy kvantitatív mankó az információtúltengésben szenvedő mindenkori előrejelzőnek a megfelelő döntéshozatalhoz, ennek megfelelően kell kezelni a fenti trükközést. Az eljárás beválása egyébként 80 % körüli az 1-es illetve 2-es fokozatoknál (magyarán 10 ilyen helyzetben nagyjából nyolcszor sikerült a megfelelő fokozatú vészjelzést kiadni), a nagyon durva 3-as helyzetekre viszont nem sikerült kimutatni a hasznát, mert az rettentő kevésszer fordult elő a vizsgált időszakban.

 

 

A románok a mai nap is visszatértek, hogy a korábban már ismertett radarflottájukra támaszkodó szupercella-klimatológiájuk alapján ismertessék a román-alföldi szupercellák kialakulásának konceptuális modelljét. Bár a karizmatikus előadó, Aurora Bell mindent megtett, hogy elvegye figyelmünket a lényegről (képek egy dinoszaurusz boncolásról, Doswellé átalakuló Yoda stb., amit zabáltak az amerikaiak), azért azt megtudtuk: az ottani tornádósztráda annak köszönheti a létét, hogy annyiféle rendű, rangú és irányú szél találkozik, hogy ha valaki tüsszent egyet a levegőbe, ott az is bepörög. Nem elég, hogy a Kárpátokat megkerülve két irányból folyik le a hideg levegő északról, és nyomul fel a meleg délnyugatról, de a Fekete-tenger felől meleg, nedves légáramlatok nyomulnak a szárazföld felé délkeletről (lásd alsó kép). Ugye nem nehéz elképzelni, micsoda kövér CAPE-t és kecses hodográfokat idézhet elő egy ilyen konfiguráció. Még pár jópofáskodó slide és behízelgés az amerikaiaknak, és adott volt a hangulat, hogy befogadhassuk a már emlegetett Doswell újabb előadását.  

 

 

Aki ezúttal arról beszélt, hogy a légkör miért is szereti annyira az örvénylő zivatarokat. Semmi sem alakul ki ok nélkül a troposzférában, a mérsékeltövi ciklonok például azért vannak, hogy kiegyenlítsék a trópusok és a sarkok közötti hőkülönbséget, a mezei zivatarok pedig hőt pumpálnak a talaj közeléből a felső troposzférába, eliminálva a sűrűség nem megfelelő vertikális eloszlásából eredő instabilitást. No de mire jók a szupercellák? Miért kell nekik forogni? Mit próbál a légkör helyrehozni - a hőmérsékleti stabilitás mellett - a zivatarok forgása által? Doswell szerint a megoldás a helikalitás, ugyanis a helikális áramlás instabilnak tekinthető. A csavarvonalszerű áramlás bemenve a feláramlásba, és ott összehúzódva exponenciális mértékben felerősödhet, ami tipikusan instabil viselkedés, szólt a diagnózis. Ráadásul az örvénylő feláramlás miatt felfelé irányuló (nem-hidrosztatikus) nyomási gradiens keletkezik, ami tovább erősíti a feláramlást, emiatt tovább erősödik az örvény, és így tovább, igazi pozitív viszacsatolással van tehát dolgunk. Röviden: a szupercellák az ún. helikalitási instabilitásnak köszönhetik forgásukat. És vajon akkor miért alakulnak ki tornádók egyes szupercellákban? Ő rájuk "mi szükség"? És ha egyesekben kialakulnak, a többségükben akkor miért nem? Nagyon érdekes, értelmes kérdések ezek. Doswell úgy gondolja, hogy a tornádók az erős alacsonyszintű helikalitási instabilitásból nyerik energiájukat (ugye ezért népszerű előrejelzési módszer a tornádóra a 0-1 km-es szélnyírás és helikalitás). Itt csak az a bökkenő, hogy éppen Markowski eredményei alapján a szupercella hátoldali leáramlása (RFD) az, ami a tornádó létrejöttében segít, azaz nem a környezetből születik az erőteljes örvényesség, hanem maga a zivatar hozza létre az intenzív leáramlásából. Ez egy olyan ellentmondás, amit a jövőben további kutatásokkal fel kell oldani, mindenesetre az elgondolás eléggé ínycsiklandozó. 

 

 

Közben szépen, észrevétlenül belecsúsztunk a kora délutánba, a konferencia pedig elérkezett a végéhez. A szervezők, és a rendező szervezetek elmondták az ilyenkor szokásos köszönetüket egymásnak és a résztvevőknek, előadóinak, poszterkészítőinek, hogy ilyen színvonalas tudományos programot hoztak össze. A színvonalra tényleg nem lehetett panasz, rengeteg érdekes gondolat hangzott el, a szívemnek külön kedves volt, hogy ennyit foglalkoztak a heves zivatarok dinamikájával (lásd Markowski, Bluestein vagy Bryan), elbírtam volna mondjuk több beszédet (mondjuk volt nulla darab) a zivatarrendszerek titkairól, a korábbi konferenciákon jobban feltérképezték ezt a területet. Az első nap bejegyzésében panaszkodtam egy kicsit a prezentációk nagy számára, és aggodalmaim valamelyest beigazolódtak: ennyi előadást képtelenség értelmes módon feldolgozni, kb. a huszadát írtam le itt a napi beszámolókban, és az is mennyi minden frankóságot tartalmazott. Kezd most már ez az egész talán túl nagyra és kezelhetetlenre nőni, ugyanakkor azt is mutatja, hogy a heves zivatarkutatás egyre kiterjedtebb táptalajra lel egész Európában (és a világon is), ami viszont jó dolog.  
És egy csattanó a végére: a magyarok megint kaptak egy elismerést (az előző ECSS-hez hasonlóan, akkor Polyánszky "Meteorman" Zoli részesült elismerésben), ezúttal az OMSZ-nál dolgozó Putsay Mária és Simon André kapott díjat (az alsó képen látható, ahogy Mária átveszi a díjat Groenemeiertől) a túlnyúló csúcsok műholdas elemzését taglaló poszterükért (a poszter kibővített absztraktja itt található: http://essl.org/ECSS/2011/programme/abstracts/57.pdf), úgyhogy ez a konferencia sem maradt magyar siker nélkül, ráadásul úgy, hogy idén csupán ketten képviseltük az országot. Szóval a kitűzött cél legyen az, hogy ezt a két éve kezdődött sorozatot folytassuk másfél év múlva Helsinkiben is, ahol a hetedik ECSS-t fogják megtartani 2013 júniusában. Igyekszünk ott lenni akkor is. Adios!