Búcsúajándék - egy tengerparti szupercella Triesztben

Már napokkal korábban látszott, hogy hazautunk napja, augusztus 15-e sem 8 okta derült éggel fog búcsúzni tőlünk. Észak-olaszországi viharvadász túránkat emiatt eleve úgy terveztük, hogy aznap még csemegézünk a szlovén-olasz határ környékére várható szupercellákból. A tényleges események aztán nem is cáfoltak rá várakozásainkra. Treviso városát dél körül hagytuk el, és északnyugaton a távolban a hegyek fölött már ekkor látszott egy roppant módon elnyírt tetejű, de a radaron meglepően életképesnek tűnő szupercella.

Bár ezt a példányt nem tekintettük célpontnak, jól megtrükközött bennünket, ugyanis nem sokkal Trevisoból való távozásunk után pontosan ott vonult el a város fölött, ahol 1-2 órával korábban még bágyatagon kávézgattunk a szálloda teraszán. Sopánkodni mindenesetre nemigen volt időnk, ugyanis kelet felé haladva, Lignano térségében járva egy furcsán viselkedő, balra kitérni látszó apró cellácska jelent meg mellettünk, mögötte a távolban pedig jobbra haladó párja, egy mind tekintélyesebbre terebélyesedő szupercella kezdett megmutatkozni.

A radarképek is gyönyörűen mutatták a kettéválási folyamatot, ill. az egyre erősödő jobb oldali tagot. A szupercella egy keleti irányban elnyúló, egyre határozottabban formát öltő konvektív vonalon helyezkedett el, és jól látszott, hogy az ígéretes jobb oldali tag a tengerről Triesztnél fog újra partot érni. A reflektivitási radarképek egy igen markáns klasszikus szupercella képét mutatták, kampóval és egyéb kellékekkel, úgyhogy átrepesztettünk a konvektív vonal gyengébb tagjai alatt, és kisebb tekergőzés után egy ideális parkoló- és kilátóhelyen táboroztunk le Trieszt meredek szakadékként jellemezhető partvonalán, hogy páholyból várjuk be a vadat.

A konvektív vonal egyik közelebb lévő kisebb cellája várakozás közben látványos csapadéksávokkal tartotta fenn érdeklődésünket.

A pompás látványt az előző estéről maradt 1.5 milliliternyi tokaji bor elnyalogatása tette még emelkedettebbé, melynek élvezetére az adott lehetőséget, hogy nem én vezettem.  Az egyre hosszabbra nyúló várakozást azonban ez sem tudta feledtetni, csak nem akart megjelenni az a fránya szupercella.

Itt már jó ideje nem volt netünk, a két ország határvidékén megháborodott technika csak egy villanásnyira engedett minket rápillantani a radarra. Ebből viszont egyből láttuk, hogy a cellánk út közben bedöglött. De sebaj, van másik - a maradványok mögött már épült is az újabb példány a vonal végén. A távolban lassan el is kezdett kibontakozni a fejlődő szupercella, melynek hosszan elnyúló alacsony szintű felhőzete a szemünk láttára épült fel. Ennek baloldali része inkább peremfelhő karaktert öltött, jobb oldalán viszont végig falfelhő jelleget mutatott, farokfelhővel és egyértelmű forgással.

Közelebb érve a szupercella egyre összeszedettebb és fenyegetőbb lett, élessé váló csapadékzónája pedig mindinkább légzuhatagra valló formát vett fel. 

Az utolsó pillanatig vártunk, mielőtt elhagytuk volna pazar kilátóhelyünket, aztán igyekeztünk elmenekülni a láthatóan vehemens le- és kiáramlással rendelkező förgeteg elől.

Ez azonban nem ment olyan egyszerűen, mint gondoltuk, ugyanis a rendkívül meredek, elképesztően szűk és összevissza kanyargó kis utcácskákon egy autónak is alig volt hely, látni semmit sem lehetett, és mindeközben a kocsinak keményen felfelé kellett kapaszkodnia.  Adaz bajtársunk lélekjelenlétének, vezetési rutinjának, a járgány kiváló képességeinek és Micimackó precíz navigációjának köszönhetően azonban a javát megúsztuk, csak épphogy a vihar széle súrolt minket, így a hazaúton a szlovén hegyekben már fellélegezve gyönyörködhettünk a táj és a békésebb felhőformák játékában, megdicsőülve az átélt sikerektől és élményektől, melyet a légkör egy csodaszép szivárvánnyal is szimbolizált.